A nyár derekán egy olyan álláslehetőséggel álltam szemben, hogy hirtelen kellett meghoznom a döntést: 6 órában DOLGOZÓ anya leszek! Felpezsdült a vérem a változás, kihívás lehetősége előtt, majd borult, kissé riadt kifejezést színezett az arcomra az a felismerés, hogy ez magában hordozza annak a tényét is, hogy a gyermekeim napjuk egy részét oviban és bölcsiben töltik majd. Az aggodalmamat azonnal átkereteztem egy lehetőséggé; a nagyobb nem lesz bánatos, hogy csak neki kell menni, míg mi a kisebbel otthon átmókázzuk a hiányát, a kisebb pedig nem fog otthon szomorkodni, hogy ő már nagylány és ő is menni akar. Mindenki jól jár, gondoltam.

Kissé sértődötten néztem a négy éves Eszterkémet, aki úgy indul el az óvodába az első napján, ahogy a klausztrofóbiás börtönlakó 25 év után szabadul egy üdülőövezetben fekvő luxusvillájába. Sértődöttségem egyenesen szégyenbe fordult, amikor simán eljöhettem, mert nem igényelte a jelenlétemet. Arról már írni sem tudok szemlesütés nélkül, hogy hogyan kergettük az óvónénivel, amikor nem akart hazajönni, mert inkább a bent alvást választotta volna, úgy, hogy a délutáni szendergést egy éve ördögtől valónak bélyegezve kerüli. A következő napra remegő ajkakkal meghímeztem a párnáját a jelével és összekészítettem az alvóállatkáját a reggeli csomagba. Másnap, amikor alvás után elmentem érte mosolyogva fogadott, bár elmondása szerint annyira nem tetszett neki, hogy tényleg aludni kellett. A harmadik nap reggele azonban nem várt fordulatot hozott, amikor is a tudatalattijából felszínre hozta az ovis szieszta a kell és a lehet közti jelentéskülönbséget. Másnap reggeltől kezdődött a sírva könyörgések tengere, a hajamba kapaszkodós elválások sora. Fájdalmas sikítása mögött a csalódottság és a „Ne hagyj meghalni!” kétségbeesett üzenete volt. A második hét végére lecsillapodtak a kedélyek, egyre szelídebben fogadta el, hogy ugyan egyre több mindenhez van joga, úgy a kötelességei is gyarapodtak. November végére már nem sírva megy be a csoportszobába, és már csak tíz percig kell mozdulatlanul ölelni a folyosón, ami pont elég idő ahhoz, hogy beleizzadjak a kabátomba annyira, hogy foltosan érkezzek a munkahelyemre.

A kétéves Annuska nem lepett meg annyira. Az első húsz perces távollétem is összeomlást eredményezett. A kéthetesre tervezett beszoktatás utolsó napján sem sikerült őt elaltatni és miatta a többi gyerek is feszülten forgolódott az ágyacskájában. Nem voltam meglepve, amikor azzal fogadtak, hogy le kell szoktatnom a cicin altatásról, meg a napközbeni szoptatásról, mert így sajnos nem tudnak vele egyről a kettőre jutni. Reménykedtem, hogy a gondozónők megoldják a feladatomat, hogy megtanítsam ágyban elaludni testközelség nélkül, de sajnos nem így lett. Alvásidőben (az én munkaidőmben) hazavittem tehát, és elkezdődött a ketrecharc. A bűbájos, szelíd angyalkám csípett, rúgott, harapott, könyörgött, csapdosott, míg én próbáltam eljátszani a következetes, nyugodt anyukát, akinek épp eszében sincs a saját fejét kínjában a falba veregetni. Ötven perc után kiütéssel győzött az élet rendje. A délutánt mindketten bucira sírt szemekkel, gyászban töltöttük. Este azonban magától befeküdt az ágyba és büszkén mondta apukájának, hogy ő nagylány és nem cicizik. Így is volt. Azóta boldogan rohan a csoportszobába szeretett gondozóihoz még a búcsúpusziról is megfeledkezve, miközben én a sértődöttség helyett boldogan libbenek ki az ajtón, hogy kipihenjem magam a munkahely nevű zen barlangban.

Azt hiszem sosem hittem el 4 év alatt, hogy valóban a napok egy részét külön kell töltenünk majd. A szabadságvágyam miatti lelkiismeret-furdalás és a félelem határozta meg a kezdeteket. A drága óvónők és a gondozónők megismerése, a kölcsönös bizalom volt az, ami a legtöbbet segített. Az idő és a megszokás pedig szilárd talajra állította a lábunkat. A nagylányom meglepő módon sokkal szófogadóbb lett, a kicsi sokkal kreatívabb és magabiztosabb, én pedig végre alig várom, hogy délutánonként újra a fejemen ugráljanak és hosszasan bújócskázhassak velük.