A COVID harmadik hulláma hurrikánként vonult végig rajtunk, de nem csak a testünkön. Felgyógyulásunk után nem sokkal drága Nagyapám, akit mivel apai funkciókat töltött be életem fiatal szakaszában, Apunak hívtam, elkapta a betegséget a nagynénémmel együtt, akit pedig teljes mértékben édestestvéremként szeretek. Belépett a nyomasztó aggodalom, ami a közvetlen szeretteimmel kapcsolatban borzolta a mindennapjaink kedélyeit főleg azután, hogy kórházi kezelést is igényeltek. Apu az alapbetegségei és az idős kora ellenére, teljesen aktív, tevékeny életet élt olyannyira, hogy az elvesztésére soha nem is gondoltunk. A COVID azonban pár nap alatt vitte el.

A gyász feldolgozása összetett folyamat, ami alatt arra lett volna leginkábbis szükségem, hogy egyedül nézzek ki a fejemből. Ez alatt valójában azt értem, hogy a semmibe meredés közben a helyzetet felfogom, és elkezdem a darabokat apránként átrágni, és a kusza gondolatokat, érzéseket a megfelelő „zsebecskébe” illeszteni.  Feldolgozásra szorult minden Apuval kapcsolatban a halál körüli események gyorsaságától kezdve, a gyerekkoromig visszanyúlva, aminek egyik koronatanúja ebben az életben már nem fog nyilatkozni, ezért mindennek be kellett egyszer és mindenkorra égnie, amit addig hallottam tőle. A legszebb pillanatokat felidézve leggyakrabban az jutott eszembe, amikor MZ motorral vitt el reggelenként az óvodába, amitől igazán különlegesnek éreztem magam. Ez a jelentős, vidám utazgatás például átkerült a „közös élmény” zsebből az „emlék” tasakba. A chilis-sajttal töltött pulykamelles zsömle íze, amit egy kettesben töltött este együtt vacsoráztunk, az már nemcsak mosolyt csalogat az arcomra, hanem könnyeket és hiányt is. Ezt a gondolat elrendezést keserves érzelmi viharok váltották fel, amik lassacskán egyre ritkábbak lettek ahogy teltek a hetek. Onnantól kezdve, hogy Apu megbetegedett teljesen egyértelmű volt számunkra a férjemmel, hogy ebbe be kell vonni a maguk szintjén a lányokat is, máskülönben magukra vennék az aggodalmamat, idegességemet és a szomorúságomat, merthogy a kisgyerekek a mi állapotunkat a saját viselkedésük következményeként tudják értékelni, ami rengeteg bizonytalanságot és szorongást szülhet.  Így viszont tudták, hogy mindezek nem miattuk feszülnek keresztül-kasul a levegőben, hanem értették számomra meglepően tisztán, hogy mi is a baj.   Az ilyen kicsi gyerekek viszont másképp gyászolnak mint mi, és az ő gyászuk gyakran belegyalogol a miénkbe, amit jó bölcsen kezelni. Van, hogy elkomorodnak, kérdezősködnek, máskor pedig mintha mi sem történt volna rohangásznak észvesztve körülöttünk varázspálcával a kezükben. A kérdésekre mi minden esetben válaszoltunk. Nem kifejezetten vagyunk pásztor-családként sem a hívei annak, hogy a három és fél éves gyereknek kizárólag Noé bárkáját olvassunk, vagy a kivonulás 10 csapását felsoroltassuk vele a hagyományos gyermekversek helyett, de ez a helyzet utat nyitott arra, hogy a hitünkről is beszéljünk Esztikének a kérdései mentén. A fejből való kinézés viszont az, ami két picike mellett nem egészen kivitelezhető. Egyrészt sokkal türelmetlenebbé váltam, hiszen a gyászos aurámba bevágtázó pónigyűjteményük hangos volt, és sokszor aktivitást kívánt főleg, ha épp a fejemre ugráltak. A plüsspingvinen való marakodásuk gyakrabban, és határozottabban emelte meg a pulzusszámomat, mint egyébként, de a könnymorzsolgatás közben egy kakamalacról szóló izgalmas történet arcomba erőszakolása sem segített átemelkedni a belső krízisen. Másrészt egyszerűen elrepültek a legnehezebb napok, és sokszor azt vettem észre, hogy egész sokáig tudtunk építeni, vagy olvasgatni úgy, hogy teljesen elterelték a fókuszomat és ez enyhülést, fellélegzést adott a gyászomban. Emellett tudtak számomra a kedves kis lelkükkel az örökkévalóság felé is mutatni, ami talán ebben az életkorban elfogadhatóbb az emberi elme számára. Egyik kedvenc játékuk a szerepjáték, amikor bábukkal, vagy apró babákkal eljátszanak egy-egy történetet, sokszor feldolgozva azt, ami velük történt. Eszterkénk babái így beszélgettek akkoriban:

„-Elkaptam a betegséget, lehet, hogy meg fogok halni.

-Ne aggódj, Jézus legyőzte a halált, ezért örökké élhetsz vele a Menyországban, ami nagyon jó hely!”

Erre felkaptam a fejem, láttam, hogy a kicsi Annuska is feszülten figyeli a dialógust, majd elkezd énekelni, hogy „Jézus, Jézus!” és együtt táncra perdülnek örömükben. Akkor eszembe jutottak az ünnepelt Jézus szavai:

„Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz ezzel a kérdéssel: Ki a nagyobb a mennyek országában? Erre Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította és így szólt: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” /Mt 18: 1-3/