Egy vendégségben találkoztunk először közvetlenül a vírussal. Sejtettem, hogy egyszer ennyire közel kerülhetünk egymáshoz, de mégsem számoltam vele igazán. Másnap már tudomásunkra jutott, hogy valószínűleg a szerves részünkké válik egy időre. Így is lett, pár nappal később már mind a négyen pozitívak lettünk.
A férjemnél jelentkeztek először a COVID tünetei, nem mondhatni, hogy gyengéden. Láz és hidegrázás gyötörte, ami csendes, olykor hangosabb nyöszörgésben, jajongásban szakadt fel a bensőjéből. Az első pár napban nekem csak egy igen enyhe köhögésem volt, ezért véltem feltételezni, hogy némileg túlpánikolja a dolgot, és szeretné kipihenni az elmúlt hónapok fogzás okozta kialvatlanságát, ugyanis szegény ember ki se tudott kelni az ágyból. Rejtett duzzogással fetrengtem tehát egész nap a duplokon, és próbáltam elrendezni a két nyűgös gyereket. Másnap Annuska náthás lett és hőemelkedéses, ami kicsit sem befolyásolta az aktivitását, így tovább tettem a dolgom egyre nehezebben leplezve a sértődésemet a kialakult helyzetre (nem sikerült leplezni, emiatt pedig ő sértődött meg). Így ment ez a következő két napban is, majd amikor minden ismerősömnek leírtam, elújságoltam, hogy nekem ez a vírus meg se kottyant, és a hitvesemmel ellentétben én viking módjára egész egyszerűen csak átlépek a torkán a rettegett ellenségnek, akkor a következő nap hirtelen ágynak estem. Reszkettem, mint a nyárfalevél, jártányi erőm se maradt még arra se, hogy megkérjem az akkor már életképesebb férjemet, hogy hozzon be az ágyba egy pelenkát, mert elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogok elmászni az illemhelyig. Ami rettenetesen fájt az a fülkagylóm volt olyannyira, hogy a párnára se tudtam ráfeküdni vele, és a szemem. Gondoltam, hogy felveszem a lányom pomponos fülvédőjét, de az szorított, arccal a párnába sajnos annyira se kaptam levegőt mint egyébként, ezért plüssökkel kitámasztottam a fejemet háton fekve, magalkudva azzal, hogy abban a pózban pedig bedugult az orrom. El kellett engednem mindent, hogy hogyan birkózik meg szegény Peti betegen a két kicsi vacsoráztatásával, fürdetésével, altatásával, mert én csak mozdulatlanul, kiégett, behunyt szemekkel vártam a cammogva közeledő perceket nagyjából ugyan abban a pózban még két napig. Mire kikeltem az ágyból, hogy pár falatot végre jóízűen megegyek, addigra elment az ízlelésem és a szaglásom, de legalább takarékoskodhattam a válogatással és a készítgetéssel. Ahogy jobban lettem, a férjem újra visszaesett, láza lett, és borzasztó csúnyán köhögött. A COVID betegségre mindenki azt tanácsolja minden egyéb előtt, hogy aludni, pihenni, nem mozogni. Próbáltam rákeresni a világhálón, hogy milyen túlélési praktikák vannak a pihenés helyett a kisgyermekeseknek, de sajnos ilyet nem találtam, azonban reméltem, hogy majd talán én felfedezem a megoldást, mert KELLett megoldás. Miután az egyikünk jobban lett annyira, hogy kikússzon pizsamába a nappali kanapéjára, addigra a másikunk visszaesett. Ettől a ponttól viszont már nagyjából egy szinten állt a tehetetlenségünk. A munka ellenben nem lett kevesebb: egy náthás másfél éves, és egy szuperérzékeny három és fél éves, aki érzékelte maga körül a megváltozott körülményeket ahhoz, hogy sokkal több rosszaságot csináljon nap közben, és még éjszaka is elkezdjen ébredezni. Nem volt mit tenni, hozzá kellett nyúlnunk a főbűnökhöz: Teletabik első száz évada, mindenhol ehetnek, csipegethetnek mindent, amit csak akarnak, és végül a ceruzák és a filcek szabadon bocsátása. Nem számoltunk a hosszútávú következményekkel, de nem is biztos, hogy azokon kell rágódni választási lehetőségek hiányában. Amikor percekre elnyomott az álom, akkor a teletabikról álmodtam, akkor keltünk csak fel a kanapéról, ha már eléggé kidörzsölte a testünket az alattunk rekedt, kiszáradt kenyérmorzsa, és megtanultuk rezzenéstelen, buta arccal szemlélni, ahogy a gyerekeink rajzolgatják a lelkészlakás fehér falait különböző színű ceruzákkal.
Túl vagyunk rajta. Túlvagyunk a sok ijedtségen, gyengeségen, magatehetetlenségen, sírásokon (mert az is volt bőven) és rengeteg imádságon. Hálásak vagyunk Istennek, hogy ennyivel megúsztuk, és együtt, közösen meg tudtuk oldani ezt az erőn felül álló két hetet. Pár nap alatt visszaállt a napi egy Kisvakond, csak az asztalnál vagy a kertben eszegethetnek a gyerekek, és ahogy a ceruzákat a kezükbe veszik előtte bájosan csak annyit mondanak: Csak papírra! Én azért még néha dúdolgatom főzés közben, hogy Tinky Winky (Tinky Winky), Dipsey (Dipsey), Lala (Lala), Po (Po). Teletabik, teletabik, teletabik mond HA-HÓ!
