Házasságunk napján azzal a reménységgel indultam a családalapításnak, hogy 36 felett lehet, hogy még négy gyereket szülök. Amikor drága Eszterke életének első félévét taposta, akkor a „soha többet” volt a szítok-szópár a nehéz pillanatokban, azonban a második félévben annyira meghódított a két alsó fog és a babakacagás, hogy azonnal helyet is vájtak a tesónak, aki az első adandó alkalommal belém is fészkelte magát szelíden, kedvesen.

A beígért két napnál jóval többet kellett a kórházba maradnunk a császármetszés után, ami az első foltot hagyta a tökéletesre tervezett testvérkapcsolat kiépítésében. Amikor hazajöttünk, akkor egy idő után a friss nagytestvér kimérten megölelt, megsimogatta Annuskát és ment is a dolgára. Valahogy így telt el az elkövetkező 7 hónap, egészen addig, amikor is Anna kétlábra ereszkedett, így a „kisállat” létből embertárs /vetélytárs/ vált belőle. Már naivan azt hittem, hogy az első fél év a kritikus időszak könnyed átvészelése volt, pedig csak a bosszú feketeöves versenyzőjévé fejlesztette magát a dackorszak minden feszültségével a mi elsőkénk azzal a bravúros trükkel, hogy elterelt minket a felkészültségtől. Az első támadások valósággal megbénítottak minket. Szegény Annuska valahányszor próbálta felküzdeni magát a kandalló mellett, annyiszor koppant a kis feje a parkettán. Minden házimunkámat félre kellett tenni, mert olyan offenzívákat indított a féltékenység vezette agresszió, hogy kifejezetten veszélyt jelentett a 7-8 hónapos kisgyermek számára, aki olyankor lila, hátára fordított, kitinpáncélos bogárkaként ordított bele a nappalink nyugalmába. Újra átadtam magam a kétségbeesésnek és feltettem magamnak a kérdést, hogy kellett e ez nekünk. Illetve kellett e ez a nagylányomnak, aki a tüneményünkből négykézláb hörgő, félévest evő vadkutya lett. KELLETT! Anna kellett mindnyájunknak! Egy pár hét bipolaritás, ami a kiabálva fenyítés és a csendben sírdogálás spektrumán hullámzott a napi száz támadás során, lassan a tettvágy és a megoldás irányába való elszántságba torkollott.

  • Fel kellett mérnem a helyzetet, aminek elengedhetetlen része volt, hogy belehelyezkedjek a trónfosztott helyzetébe, és pontról pontra lássam, hogy különböző dolgok hogyan is változtak az életében, amiknek mentén hátrányban érezhette magát akkor is, ha nem volt hátrányban. Ezeken a kényes pontokon elkezdtem kompenzálni.
  • Csak semmi erőltetés! A szeretet egy érzés, ami nem jön parancsszóra, sőt, a parancsszó hozza a parancs megtagadásának lehetőségét is, ami a dackorszakban nem egy célravezető taktika. Ha nem forszírozzuk, hogy szeresse a kistestvérét a szemünk fénye, akkor igazán megható tud lenni, amikor először felkerül a rajzokra a „kisbaba”, és a bűvös szó is elhangzik először, igazán, nem a szülőknek, hanem valóban a kis jövevénynek címezve. Mi is nagyon meghatódtunk. Nem is kellett rá olyan sokáig várni. Így van ez a bocsánatkéréssel is. Amikor látja a következményt, akkor az elindít benne megbánást, viszont az, ha remegve ráförmedünk, hogy kérjen bocsánatot, akkor a szó mögötti érzelem nem őszinte, és eltépjük a valódi megbánás kényes cérnaszálját.
  • A gyermekünkben megbúvó agresszió igen ijesztő tud lenni, leginkább is pont azért, mert magunkban is utáljuk azt, amikor a védelmünkre szoruló sarjaink kihozzák belőlünk a fenevadat. Viszont a fenevadat ki kell engedni, és el kell zavarni, csak nem mindegy, hogy hogyan. Emlékszem, amikor halálsápadtam meredtem Esztikére, amikor a szeretett Zsuzsi babáját a lábánál fogva verte a székhez, míg folyamatosan szavakkal is fenyítette véres szemekkel, hörögve. Viszont ártalmatlanul kiadta a benne felgyülemlett feszültséget, kivetítve szerencsétlen Zsuzsi babára a féltékenységét, amit a testvérével kapcsolatban érzett. Az ilyen megnyilvánulásokat el kell engedni!
  • Amikor Annuskával kellett foglalkoznom, el kellett látnom, akkor jót tett, amikor bevontam segíteni Esztikét. Persze popsikrémből jutott még a fülkagylóba is, a kissapkából nem igazán látott ki a kicsi, de a pelenkázás, és az öltöztetés a közös vállalkozásunkká vált. Két és fél évesen Eszter remekül tudta kiválasztani a gyerekruhákat, és nekem dőlve tartani a szoptatós párnát, amíg egy mesét is vidáman meg tudott hallgatni közben.

A fordulópontot Annuska futása és beszédének alakulása hozta el, amiktől ellenségből partner kovácsolódott. A gyötrést lassan kezdte felváltani a közös játék, amiben a rövidebbet még mindig a kisebbik húzza, de ez már inkább az élet rendje, amiben megtanulják az egymáshoz való viszonyulást és a hierarchiát. Ezzel persze nincs minden féltékenykedésnek vége, de legalább a nehezén túljutottunk.