A Karácsonyra való készülődésemet némileg meghatározta a december közepére szervezett családterápiás alapvizsgám, ami két év sűrű anyagát sürgette beletenni a memóriámba. Reggel hattól este nyolcig szünet nélkül gyerekek, majd nyolc után tanulás, és így tovább hetekig. A kötelességtudat egyben tartotta a kimerült idegrendszeremet, mint a képlékeny májkrémet a feszes fólia. Azonban a sikeres vizsga után lekerült a csomagolás, és így lelt szétfolyt testemre, lelkemre az Advent, és a felhalmozott feladatok tömkelege, mint a kitakarítandó, feldíszítendő lakhely, ajándék és ennivaló beszerzések, nomeg az ilyenkor elvárt, kényszerű elcsendesülés.
Vettem sok, nagy levegőt és kicsit paprikásabban ugyan, de elkezdtem a lakás kitakarítását. Közben a közösségi média is bombázott azzal, hogy most csak úgy csendben befelé kellene figyelnem, ami kiütötte a nagylevegők stresszoldó hatását egészen addig, amíg egy olyan adventi cikkbe futottam bele, ahol egy teljesen más perspektívából közelítették meg a Messiáshoz való közelkerülést. A következő mondat az Adventről levette rólam a terhek nagy részét, azt a tudatot, hogy a végeláthatatlan teendők miatt én vagyok a hibás, aminek a következménye az, hogy kimaradok a Születés csodájából, annak minden áldásával. „Számomra ez azt jelenti, hogy a szentség nem az elszigetelt cellamagány, nem az elvonulás komfort-lelkisége, hanem a mindennapi munka, ház körüli teendők, gyermekkel töltött minőségi, de nem mindig könnyű órák mélyebb, figyelemmel teli megélése”. Molnár Illés cikke itt olvasható egészében:
Így hát tettem csak a dolgom felszabadultan. Míg Gryllus bácsi gyerekeim által kedvenc lemezét hallgattuk kétszázszor egymás után, addig a Spotify félóránként reklám helyett arra kért, hogy mondjam el a szeretteimnek, hogy mennyire várom velük a Karácsonyt. Olyankor a lisztes kezemmel odaszaladtam a lányokhoz, akik épp a kulacskájuk tartalmával, és egy egész megapack popsitörlő bevetésével segítettek takarítani, és elmondtam nekik, hogy őrülten várom velük a „varázslatos estét”, annak ellenére, hogy a túrórudit beletaposták a kanapéba. Aztán valahogy huszonharmadika éjfélre minden meglett. A Karácsony szépen eltelt kevesebb vendégséggel és emberrel a vírus miatt, de annál meghittebben. A gyerekek nem szakították le a díszítéseket, és a karácsonyfa is csak a másfél éves karmagasságában lett kopasz. Mivel a gyerekek nem tudnak még fennmaradni, ezért a Szilvesztert kettesben töltöttük a férjemmel, pezsgő helyett egy félálomban elcsattant, éjféli jóéjtpuszival.
Egy valami azonban megmaradt az Ünnepekből: Isten jelenléte a hétköznapokban. Nem a kötelező áhítatokban és a térden, csukott szemmel elmondott imákban elsősorban, hanem a mosogatógép szüntelen nyüstölésében, a fürdetésekben, a puszikban, altatásokban, elalvásokban, a végeláthatatlan öltöztetésekben, és a türelmes reakciókban, amikor este tizedszerre kell pisilni hurcolni az alvást időpocsékolásnak tartó háromévest.
„Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon: Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van!” Lk 17: 20b-21