Amikor készültem anyuka lenni, akkor biztos voltam abban, hogy az én gyerekeim szorosan mellettem lépdelnek az utcán, sose sírnak, csak ha ömlik a vérük, és a szemem jelzéseire is csak némán teszik a dolgukat. Mert ugyebár az anya-gyerek kapcsolat egy misztikus, hormonok által vezényelt, ösztönös, telepatikus kapcsolat, ahol nem lehet diszharmónia az akarat terén sem. Mivel én soha nem igazán tudtam összemelegedni az úgynevezett nagyszájú, amolyan igazi kis rosszcsontokkal, ezért meg is voltam róla győződve, hogy az én borjam nem lesz akaratos ellenszegülő, hiszen a Teremtő jól ismer, és pontosan tudja, hogy mire van szükségem. Tényleg tudta: változásra.
Eszterke, az elsőszülött lányom pontosan az a kislány volt már fél éves korában, hogy ha mondtam valamire, hogy nem, vagy nem szabad, akkor az egészen biztosan felhívta a figyelmét arra, hogy mivel is kösse le magát a következő időszakban. Így szépen alig maradt használható konnektorunk, amire ne került volna konnektorvédő, burjánzó orcideáim is hónapról hónapra lekopaszodtak, és a lányom növekedésével egyenes arányban tűntek el a tárgyak a helyükről, amik zsúfolódtak egyre feljebb és feljebb, mert az a szó, hogy NEM, az nem igazán akadt fent a szűrőjén a kis huncutkának. Amikor elérkeztünk a dackorszakhoz, akkor aztán rá kellett jönnöm, hogy minden aktuális helyzetért jobb inkább hálásnak lenni, mert mindig van lejjebb. Vannak napok, amikor míg feltörlöm a nappaliba szétlocsolt tejet, addig szétkeni a lábpuhító krémet magán és a testvérén, amíg a kisebbet takarítom, addig leszedi a ruhákat a szárítóról, amíg visszateregetek, addig a gyurmát keni bele a kanapéba, amíg azzal bajlódok, addig 3 WC papír gurigát oszlatnak szét a fürdőszobába, és így tovább egészen a végkimerülésig. Lehetek szelíd, kérlelhetem zokogva (hátha megsajnál), kiabálhatok torkom szakadtából, amivel csak a decibelek növelésére sarkallom a sikításban. A nevelési eszközök széles spektrumát olvasva, kipróbálva, és kudarcba fullasztva maradt az, hogy kikötöm a székhez, vagy a plafon gerendájára ültetem, de ahhoz meg nincs szívem. Erre jött a testvérféltékenység, ami majd megér egy másik misét. Esténként átgondolva a napot, az lepereg előttem, mint egy burleszk vígjáték, amiben én voltam a balek. A kétségbeesésem, a jó anyaságomban való teljes elbizonytalanodás, és a végtelen fáradtság eljuttatott a gyerekkel való kísérletezésem feladására és megvilágosított a következőre: amikor már nem tudom változtatni a gyerek viselkedését, akkor nekem kell változnom. Változnom kell, mert nem lehet, hogy a türelmetlenség, a fokozott idegállapot, a kisírt szemek, és a düh, ami már néha olyan erővel tombol bennem, hogy Pókembert megszégyenítve is fel tudnék futni a falra, az tönkre tegye ezeket a sérülékeny éveket, és a kapcsolatunkat azzal, akit annyira, de annyira szeretek.
- Elkezdtem imádkozni, de már nem azért, hogy Isten küldjön egy angyalt álmában, aki elmagyarázza neki, hogy ne dobja a növényeket földestül a földre, hanem azért, hogy a Mindenható fedje fel előttem, hogy miben kell változnom, és segítsen abban, hogy tudjam megtalálni a módját annak, hogy hogyan tegyem ezt.
- Esténkét félálomban az interneten bújtam a szakirodalmakat a dühkezelésről, türelemről, dackorszakról, ahol minden alkalommal tanultam valamit, így újabb és újabb feladat tárult elém.
- Nagyon sokat segített, hogy leálltam az önsajnálat remegő szájjal való símogatásával, és előcsalogattam a pincében rejtegetett limlomok mögött elbújó, az elhanyagolástól egészen befordult empátiámat és megpróbáltam beleilleszkedni az ő pici, 2-3 éves fejecskéjébe és meglátni azt, hogy mit is váltanak ki belőle az én reakcióim, és azt, hogy a sok undokság ellenére mit is jelentek én neki.
- Leszámoltam a maximalizmussal. Vannak dolgok, amiket el kell engedni. Nem kell minden percben okítani, fegyelmezni, irányítani, akkor sem, ha ráfér. A végén már feladja, hogy bármiben megfelelhet, ha minden percben csak korrigálom a lépéseit. Vannak dolgok, amire következetesen jó odafigyelni, de nem szabad, hogy erről szóljon a nap. Vannak huncutságok, amiknek bele kell férnie. A véletlen balesetek esetén (amik percenként következnek be a lakásban való rohangálás közben) pedig marad a türelmes porszívózás, felmosás és átöltöztetés.
- Leszámoltam a mártírkodással. Ha nagyon feszült vagyok, akkor meg kell tanulnom, hogy ne megnyúlt fejjel szaladgáljak a férjem előtt, mert nekem meg KELL küzdenem a nappal, hanem kedvesen kérjem meg, hogy segítsen, mert akkor azt meg is teszi. Nálunk is ugyan úgy zajlanak a szerepkonfliktusok a férjemmel, mint más kisgyermekes családoknál, hogy ki csinál többet, ki a terheltebb, de ha nem egymás ellen fordulunk, akkor a jobb munkamegosztás mellett a kapcsolatunk is fejlődik.
- Meg kellett értenem, hogy ha nem fogad szót, akkor az nem mindig az én kudarcom, hanem a dackorszak, és egy kistestvér érkezése miatti bolondéria, amiknek egyszer vége lesz.
- Annak ellenére, hogy olyan hónapokat élünk, amikben a 3 éves tombol, a 15 hónapos pedig olvasztóan bűbájos, próbálkozom, hogy ne tegyek rájuk címkéket, óvatosan bánjak a melléknevekkel! Így bennük sem, a kapcsolatukban sem, és az én agyamban sem lesz annyi kár, mint ahova a jelzők terelhetik a családot.
Jelentem, hogy az eddigi kísérletezéseim nem hoztak hatalmas változásokat a gyermekem viselkedésében, viszont én lajhár tempóban ugyan, de talán jobban veszem a kanyarokat. Nem marad tehát más, csak a sok szeretet, elfogadás, bújás (már amennyit enged), kedveskedés, közös játék, és a várakozás, hogy talán egyszer beérik az én kis cseresznyém is. Ja, és ne felejtsek el nevetni magamon!
