Bármilyen probléma, tartós stressz vagy feszültség van az ember életében, akkor a környezetünkből, de ha onnan nem is, akkor a médiából az a szirup csöpög, hogy álljunk pozitívan a dolgokhoz, nehogy bevonzzuk a bajt. Én kifejezetten ideges leszek ettől a mondattól, és az összes bástyám dominóként omlik össze a lábam alatti ingoványban, amitől azonnal merülni kezdek. A feszültségeim mellé ugyanis ilyenkor betársul a lelkiismeretfurdalás is, ami a színlelt mosolyom, és az álságos helyeslésem mögötti néma, ámde cseppet sem meghúzódó, inkább a fejemben elnyomhatatlanul dübörgő káromkodások folyománya.

Szeretem a mottókat és életem derekára rendelkezem is néhánnyal, amik vagy értelmet kaptak, vagy viccesen beépültek az agytekervényeimbe. Egyik közülük a következő: „Minden napra szarik valamit a kutya”, abból pedig nem épül vár, amire a szólásmondás bölcsen rá is világít. Azonban, ha az ember számol vele, akkor nem érheti csalódás. Ha egy bizonyos kellemetlen dolog bekövetkezésének a valószínűsége eléri a magasabb százalékarányt, akkor a tapasztalt harcosok vázolják az elméjükben az esetleges kimeneteleket és a túlélési, megküzdési stratégiákat. Ezzel szemben az álmodozók, akik elhitték Müller Péternek, hogy az Univerzum felé szmájlikat dobálni kötelező, hiszen akkor minden rendben fog zajlani, azok magukba roskadva némi önváddal fűszerezve (hogy talán szmájli helyett szivecskét kellett volna az őserőbe dobni) hosszú ideig nem térnek magukhoz a csalódottság bús kábaságából. Lerántottuk tehát a leplet a pozitív hozzáállásról és megláttuk alatta az önáltatás démonját a maga alattomosságában rajtunk nevetni. Mit lehet akkor tenni, hogy mégis kicsit jobb kedvvel szedjük össze azokat a bizonyos kutyakakikat, amik kíméletlenül gyűlnek körülöttünk napról napra?

Először is lépjünk hátra, hogy lássuk a teljes képet, miután nulladik lépésben lefőztünk egy tetemes adag citromfűteát és a magnéziumszintünket megemeltük a csillagos égig. Alapvetően a kutya egy örömteli dolog az ember életében: hűséges, ha ügyesen megneveltük, akkor engedelmes, ha szomorúak vagyunk, akkor bánatosan a lábunkra hajtja telve empátiával a puha fejecskéjét. Az embernek barátja szeret játszani, lehet vele együtt sportolni, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a dögönyözés nem csak az állat oxitocin szintjét emeli szelíden minden nap. Amikor az államig érő karikákkal nyakig kapálódzok a slamasztikában, mert egyszerre lesznek betegek a gyerekeink és az első két átvirrasztott éjjel az én immunrendszeremet is erősen kikezdte, akkor emlékeztetem magam arra, hogy ezek a fejfájások azért vannak az életemben, mert van két drága kislányom, akik egyébként bearanyozzák az életemet, és az évi kötelező gyereknáthákat leszámítva teljesen egészségesek. Ez persze nem teszi szebbé a problémát, mert azt akár honnan is vizsgáljuk, nem látom bennük a pozitív oldalt. Viszont a nagy kép részei, ami nem más, mint az én életem, amit mindennel együtt szeretek. A teljes szabadság az, amikor semmink és senkink nincs, akiről gondoskodunk, és akiért aggódhatunk. Azonban az ember társas, harácsoló lény, nem preferálja állandóan a magányt és a nincstelenséget, így a szabadságot sem. Fogadjuk el tehát, hogy az élet termel ki salakanyagokat, vegyük fel a seprűt és a lapátot, és szépen tisztogassuk el a piszkot a házunk tájáról. Másodszor pedig ne feledkezzünk el előkaparni a bosszankodás redőiben meghúzódó humorérzékünket, és lássuk magunkat úgy, mintha egy rólunk készült kandikamerás videót néznénk. Nagyon komikusak vagyunk mi emberek, ezért nevessünk, nevessünk magunkon, Isten is megsegít ám!

„Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” 2Tim 4:5