Sokszor elmondtam már ezt az imát, de a jelentése a kenyérhez való viszonyomhoz és asszociációimhoz viszonyulva mindig más jelentéssel bírt. Hét éve leginkább is azt kértem ezzel a mondattal, hogy legyen annyi pénzem mindig, hogy enni tudjak, de lehetőség szerint inkább ne kenyeret, mert a kenyér semmi másra nem jó, csak arra, hogy elnyomja az ételek ízét. Két éve már sokkal nagyobb álmok tekeregtek a fejemben ennél a mondatnál, hiszen akkor már anyuka voltam és már nem csak magamnak akartam kikaparni az élet javát, hanem minden hedonizmusomra alibiként szolgált az utód. Akkoriban egy kedves,volt munkatárson keresztül megismerkedtem a Kovászlabor csoporttal, akik a „kovász összeköt” jeligével művészi alkotásokat varázsolnak a lisztből, vízből, és sóból alapvetően. A fényképeik csodálatosak voltak, viszont egy találkozás alkalmával volt lehetőségem meg is kóstolni a kenyérsütő barát kenyerét. Legnagyobb fájdalmamra a megkapott porciót az akkor 1, 5 éves lányom kisajátította, és majdnem teljesen elcsócsálta a babakocsiban. A vágyaimat a második szülés körüli időszakra pihenni tettem hűvösre, keljen csak bennem az elhatározás, hogy a két pici ellenére is elbajlódjak az otthonsütéssel. Ekkor jött a COVID, a karantén. Nagyon méltatlannak éreztem, hogy egy világjárvány okozta kijárási korlátozás legyen az, ami jelzi, hogy elkészültem a feladatra, így továbbra is a sarki pékség puffasztott, ízetlen termékeit tuszkoltam le a torkomon, a szeleteknél nagyobb vastagságú feltétekkel. Mikor vége lett a vírusveszélynek, akkor berendeltem a tökéletes kovász megalkotásához szükséges jó minőségű liszteket, és nekiláttam elkészíteni a saját anyakovászomat. A gyerekeket félrelökdösve nézegettem, becézgettem, szólongattam, dúdolgattam neki a befőttesüveg falára küldött csókokkal, mert a kovász ám átveszi a mikroorganizmusát az otthonunknak, de még a lelkületünket is. Vártam, lestem, figyeltem, majd igen hamar bekövetkezett a csoda: megmozdult, de nem csak megmozdult, hanem megtriplázódott pár nap alatt, mire én gyorsan nekiestem türelmetlenül és a harmadik napra már csalódottan ki kellett dobnom a kukába, mert penészfoltokat találtam rajta. A hátam is meggörbült pár napra a fájdalomtól és folyton csak „A reményhez” /Csokonai Vitéz Mihály/ című vers lüktetett megnyúlt arcom mögött. Csak azért is albán pékség! Lezártam. Pár hét után azonban egy barátnőm egy kovászos kenyeret hozott nekem, amikor meglátogatott, feltépve ezzel a lassan gyógyulgató sebeket bennem. Igyekeztem a kenyérrel távolságtartó, kimért maradni, ám amikor rákentem a teavajat a saját meggylekvárommal, akkor mindent elnyomva felzendült lelkemben Demjén „Hogyan tudnék élni nélküled” című slágere, előhívva mindazt az érzésáradatot, ami a nagybetűs Kenyérrel kapcsolatban bennem volt. Akartam újra, de tudtam, hogy alább kell hagynom, leadnom a maximalizmusomat annak érdekében, hogy minden nap magaménak tudjam ezt a szeretőt. Kértem a barátnőm anyakovászából és az estéimet elkezdtem a Kovászlabor blognak és Szabinak, a péknek szentelni. Az első két kenyeremnél mindent össze-vissza borogattam, ragacsoztam, liszteztem az egész házban, és még a folyamatokat is felcseréltem izgalmamban. Na de a harmadik, a negyedik, és az ötödik! Kezdtem sokkal kevesebb időbefektetéssel, piszkolással egyre jobb minőséget, majd igazi élményt hozni a családunk mindennapjaiba.
Ma már más szívvel értelmezem az imát. A mi mindennapi Kenyerünket add meg nekünk ma, hogy mindig tudjak jó minőségű liszteket vásárolni, és legyen bennem elég kitartás, ha valamiről biztosan tudom, hogy jó lesz nekünk. Adj mindig elég erőt ahhoz, hogy kézzel be tudjam dagasztani könnyedén a tésztát, és hogy a munka mindig ilyen örömmel töltsön el. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, hogy a kovász kössön össze a családommal, hogy amikor megérzik a gyerekeim a Kenyér illatát, akkor egész életükben elérzékenyülve gondoljanak rám úgy, mint aki bearanyozta a gyerekkorukat ezzel az élménnyel. Gondoljanak rám úgy, mint aki vigyázott az egészségükre, úgy, mint aki a legjobbat tette eléjük minden nap, úgy, mint aki mindezt a csodát átörökítette. Kérlek, hogy legyenek hálásak Neked értem és mindazért, amivel tápláltam őket, amit megtanítottam nekik, és mindazért, amit együtt csináltunk. Lehessenek a férjemmel mindig olyan meghitt estéink, mint amikor megvágjuk az akkor éppen csak kihűlt kenyeret nyugodtan, együtt élvezve az ízeket, illatokat. Add Uram, hogy minden vállalkozásomért legyen rám ennyire büszke,és tudjon ilyen jó szívvel támogatni mindabban, amivel foglalatoskodok. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, hogy tudjak adni belőle másoknak is, látva az örömüket, amit nemcsak a pénzem, hanem a munkám, a szívem okozott.
