A harag az egészséges védekezőmechanizmusunk egyik fontos eleme, ami ha a helyes medrében (EL)folyik, akkor igen hasznos az ember életében. Jelzőértékű abban a tekintetben, hogy megismerjük a saját határainkat, és okos tükörként szolgáljunk a környezetünknek. Három kérdésre azonban nem mindegy, hogy milyen választ adunk: Miért? Mennyire? Hogyan?
Nekem vannak problémáim a dühkezeléssel. Amikor a férjemmel még nem házasodtunk össze, akkor voltak ijesztő veszekedéseink, mint például, amikor az emeletről a fejéhez akartam dobni egy takaros, bájos virágokkal díszített teli kosarat, mert épp nem rezonált a nyűgjeimre úgy, ahogyan én azt tőle elvártam. A házasságfelkészítőnket két képzett terapeutánál végeztük, akik megnyugtató útravalóhoz vezettek minket, és a konfliktusaink minősége és a mennyisége is a töredékére csökkent. Elégedetten és magabiztosan simogattam a kerekedő hasamat, mert azt hittem, hogy olyannyira magaménak tudhatom a békesség aranyát, hogy a zen mestereket megalázó módon fel vagyok arra készülve, hogy gyerekhadak ugráljanak a fejemen. Egy valamire azonban nem számítottam: hogy a kis pocaklakó (utálom ezt a szót) kétéves kora után birodalmi lépegetőként léket akar majd ütni a koponyacsontomon elérve az agytekervényeimet, hogy kihúzva azokat melegében, győzelemittasan elfogyassza. Kétségtelenül átlagon felüli az elsőszülöttünk, így arra is gyorsan rá tudott jönni, hogy hogyan hozzon ki a sodromból a legideálisabb helyzetemből, a legrövidebb idő alatt. Első körben következik az, amikor a gyermekpszichiáterek búgó hangján, megértést színlelve próbálom elmagyarázni neki, hogy miért nem jó az összes orchideámat cserepestől a földre hajítani, amitől óva intem öntudatra ébredése óta. Második körben a gyilkos pszichopaták bűncselekmény előtti hangulatát idéző hangon próbálom őt gyerekdalok ütemes éneklésével elterelni, de a következő lépéséből hamar kiderül, hogy ezzel csak megerősítem abban, hogy a határfeszegetés szempontjából a legjobb úton halad, ahol már egy kétévesnek nem illik megállni. A harmadik stáció, az előző bejegyzésből már ismert dülledt szemekkel való tapsolás. Ilyenkor mégsem a pásztori lakás falait ütögetem, meg nem is a gyereket, és nem mellékesen elhitetem magammal, hogy a tapsnak álcázott „jól beleütök valamibe” indulat esetleg táncra ösztönözheti a kis gézengúzt. Mivel engem példáz, nem láthat agresszívnek ugyebár. Ámde amikor a tapsolást és az éneklést a stadionokban zúgó drukkolásnak éli meg a főszereplő gladiátor, akkor széttörik bennem az illúzió porcelán edénykéje, hogy mindent jól fogok csinálni. Elkezdődik a hangszálaim útjában ágaskodó gátak áttörése, és kellő levegőmegtámasztással segítem a visszerek kialakulását nyaktól felfelé. Ilyenkor nemcsak a gyerek viselkedését reagálom le, hanem a saját kudarcomat is a lelkiismeretfurdalás összes keserű füstjével együtt. Amikor ilyen módon bántalmazóan járok el dühömben, akkor látom rajta a megszeppent csalódottságot, és a szomorúságot krodilkönnyekben megcsillanni. Olyankor érzem azt a vékony jeget a lelkem alatt, ami a bántalmazás előszobájában bukásra kísért. Annyira nagyon szeretem… A probléma persze ezzel nem oldódik meg, inkább kirobbantom a lelki békéjéből és napokig várhatom, hogy a zaklatottsága helyrerázódjon és szelídséggel leállítsam a huncutságait. Mert a gyerek türelemmel, szelídséggel való eligazítása hozza meg a tartós sikert ugyan munkaigényesebb, kreatívabb, de sérülésektől mentes módon. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szabjunk egyértelmű határokat a gyerekeknek, ami mindenki számára védelem és biztonság. Hogyan tanítsam meg, hogy inkább ésszel, mint erővel, ha fejvesztve óbégatok vele megrémítve őt ezzel? Hogyan adjam át ilyen mintával, hogy a kisebbel, gyengébbel gyengéden kell viselkedni?
Egy barátnőm említette, hogy „ha nem sikerül a gyerek viselkedésén változtatnod, akkor neked kell változnod”. Mint ahogy az éhező kaparja össze a földre hajított aprópénzt a pékség előtt, úgy kerestem irodalmat a dühkitörésekkel és a haraggal kapcsolatban, és meglepő módon már az interneten is könnyen eljutottam olyan cikkekhez, amikben hasznos gyakorlatokat találtam. Gyors megoldásnak fejlesztettem ki, hogy amikor érzem, hogy megtörténhet a baj, akkor bezárkózom a fürdőszobába egy percre, és elgondolkodom azon, hogy mi lehet a fejében, mit is vár tőlem igazán, és milyen pozíciókban vagyunk ebben a helyzetben. Majd egy rövid „Ne engedd, hogy kárt okozzak benne!” imával kijövök és elmagyarázom neki, hogy azért vonultam el, mert nagyon felidegesített és le szerettem volna nyugodni. Ezzel párhuzamosan elkezdtem az életemben mélyebbre szántani a múltba, hogy megismerjem az okát annak, hogy miért is van ezzel a haraggal dolgom. Nem hiába kerestem: a tehetetlenség érzése az, ami nálam ezt a reakciót kiváltja. A lényeg, hogy szülőként ne hagyjam annyiban a dolgot, ne örökítsek át rossz viselkedésmintákat, dolgozzak magamon, mert minden változás kifizetődő mindenki számára a családban.
A gyerekeket pedig ne bántsuk! A törvény is tiltja, amit be kell tartani. Olyan könnyen mondjuk azt, hogy az Isten megfenyíti az ő fiait, de mégsem bottal ver. Magunkkal olyan elnézőek vagyunk. Inkább egy játszótér kihagyással, vagy egy meseolvasás késleltetésével szeretnék büntetni, és főképp jutalmazást, motivációt szeretnék kínálni, amit beígérek, ha nem forgatja fel a házat a picike. A vágyam, hogy az az energia, amit elnyel a düh, az inkább a kreativitásban landoljon. Hiszen „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyan azt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták”. (Mt 7:12)
Egy kiváló cikk a büntetésről, határszabásról, ami nagyon meghatározó lett nekem: