Első terhességem alatt elhatároztam, hogy az anyává válás után is elsősorban a férjem elbűvölő, csinos felesége maradok: nem veszek fel mackónadrágot, a hajam mindig frissen mosott lesz, és mosolyogva fogom várni életem szerelmét vacsorával, és az elégedetten gügyögő szemünk fényével.

Élesen emlékszem arra a napra, amikor vacsorát ugyan nem sikerült főznöm, de az első gyermekünk mellett, aki akkoriban 2 hónapos, hasfájós baba volt, kivasaltam a blúzomat, felvettem a hasleszorítós bugyit, amiben alig kaptam levegőt, fáradt tekintetem némi fekete festékkel varázsoltam csábosabbá úgy a nap derekán. Mire a férjem hazajött, elgyötört angyalkánk több órás üvöltése és az ütemes ringatózás azt eredményezte, hogy a sminkem folyékony halmazállapotban csepegett le a vasalt ingemre, azon kellemetlen foltokat hagyva. Mackónadrág ellenprojekt ellenben pipa, mert sokkal sikkesebbek a kitérdelt cicanadrágok, amik abban az esetben, ha elasztikus anyaguk ellenére is csak combközépig tornázhatók fel, akkor egyértelmű jelzésként szolgálnak: valami már nem a régi!

Rendszeres, elérhető segítség híján kizárólag az esti altatás után tudjuk átadni magunkat a romantikának. Azt gondolom, hogy a kisgyermekes szülőség az, ami a legelvetemültebb, legtürelmetlenebb, legkorlátoltabb oldalát hozza elő az embernek a maga legfapadosabb valóságában. Teljesen lecsupaszodva áll az ember a társa előtt fügefalevelek nélkül, megjátszhatatlan pőreségben, gyengeségben és erőben. Fogaskerékként zakatol a megállíthatatlan szerepkonfliktus, hogy ki csinál többet: a dolgozó, hazaesést követően azonnal igába rántott férj, vagy a gyermekekkel szüntelenül, monoton menetben fáradozó feleség. Vannak időszakok, amik kifejezetten alattomosak tudnak lenni a párkapcsolat szempontjából, és kétségtelenül mi az egyiket tapossuk ezek közül. Vannak e megküzdési stratégiák, ha amikor azokat gyártani kéne, akkor a fektetés után bárgyú fejjel, ostobán merednek karikás szemeim az űrbe? Vannak! Ajándékba kaptuk őket „majdnem” az űrből.

  1. Mindig emlékeztessem magam arra, amikor egy-egy keményebb nap óriási farpofáival nehezedik a tojáshéj koponyámra, hogy mindez a probléma azért van, mert ÁLDOTT vagyok, akit szerettek annyira, hogy felvállaltak, terveztek velem, és ebből az összefonódásból két csodálatos, tökéletesen megformált gyümölcs lengedezik az egészséges, lombos fánkon.
  2. Újratervezés az új berendezkedéshez, vagyis átkapcsolni az elvárás gombjainkat, hogy ne égjek ki, ha a kedvenc sorozatom új évadát nem tudom egyben végignézni a kanapén nyújtózva, hogy egyenlőre ne egy párizsi hosszú hétvégéről ábrándozzak hosszú, szerelmes sétákkal, búgó sanzonokkal. Új elvárások, új tempó, új feladatok, új szerepek, új időbeosztás, új határok, új gondolatok, új nyitott kapuk és új zárt ajtók, amiken teljesen normális, ha időnként mégis észvesztve dörömbölünk. Több türelem, több elfogadás, több biztatás, több közös, lopott zugevés elalvás előtt.
  3. Hagyni, hogy a pillanat varázsa levegyen minket a lábunkról! Sokszor szédültem bele abba a szakadékba, hogy rugdostam a cammogó napokat magam mögött, hogy milyen jó, hogy vége, és majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor a jelen problémái is megszűnnek folyton kihívni maguk ellen a lelki immunrendszeremet. Pedig mennyi minden volt abban a napban, aminek annyira vártam a végét! Sosem lesz olyan aprócska az a tündéri lábikó, mint azon az esős napon, sosem lesz olyan finom puszilgatni egy kamaszodó nagyszájút, mint egy csúszdázástól kiizzadt kétévest, és az első lépések öröme is a mai napé az összes nyafogással, marakodással és bukdácsolással együtt. Ezek olyan közös örömeink, amik soha nem fognak annyit jelenteni másnak később emlékként, mint a szülőknek. Nem mellékesen soha nem fognak azok az izomcsoportok erősödni és fájni, mint amit egy kismotorozás fejleszt a felnőtt combokban, azokat igézővé varázsolva a férfiszemnek.
  4. Legalább időnként próbálok kedves lenni. Ez kifejezetten nehezemre esik olyan szituációkban, ami koncentrációt igényel részemről, mint például két három év alatti gyermek nevelése, gondozása. A drága nagymamám, aki a legjobban ismert talán életében, számtalanszor emlegette a lópokrócot, nyers, kolerikus jelzővel velem kapcsolatban. A férjem meg amikor hazaér, bébicicaként dorombol minden kedvesség nyomában, hiszen ő ebből érzi leginkább azt, amire annyira nagyon szüksége van: hogy szeretem és elismerem azt, amit csinál. Szeretem és elismerem és azt szeretném, ha ezt tudná: ezért vagyok kedves vele. Ő cserébe van, hogy lemond az új PS játékáról, hogy velem beszélgessen a téli tajgák farkasainak sanyarú sorsáról, és a cuki homoksütikről, amiben cicakakit találtunk a játszón.
  5. Nevetünk magunkon, okunk bőven van rá. Amikor eltörik egy lábujj, mert ráesik egy pelenkázó, amikor a feszültségemet tapsolással próbálom levezetni dülledt szemekkel, vörös foltokkal a nyakamon és az arcomon, és amikor az esti egész nap várt szerelem helyett oposszumnak álcázva magam tetszhalottként jelzem, hogy készen állok az alvásra. Csak nevessünk, mert akkor Isten is megsegít!