Mostanában elég gyakran szembejön velem a kérdés, hogy vajon hol is szükséges meghúzni a határokat egy-egy adott helyzetben. Talán a koronavírus okán több hónapig tartó karantén volt az, ami az embereket újratervezésre sarkalta ebben a témában. A home office kapcsán nem volt személyes irritáció a munkahelyen, szüneteltek a szorongattatások, mások auráján viszont az összezártság okozott fájó, viszkető fekélyeket. Utóbbiak alig várják, hogy az élet újra a biztonságos kerékvágásban folytatódjon tovább.

Az én határaimat egyértelműen a párkapcsolat és az anyává válás formálta. Hat éve, amikor szentül hittem, hogy az életemet párkapcsolat nélkül fogom élni, szabadon szaladgálva szélfútta, majdan megőszült hajammal a levendulaföldeken, akkor az átláthatatlan, platánokat megszégyenítő kerítésem árammal ellátott szögesdróttal volt felvértezve. Nemet mondani mindig nehezemre esett, és ha mégis megtettem, akkor hosszas monológgal levezettem magamnak, hogy az a hibás, aki erre pofátlanul rákényszerített. Hogyan is állunk a hat évvel ezelőtti víziómhoz és határjelzőimhez képest? A két legintenzívebb ember, akit ismerek a férjem és a nagylányom, akik a kapuimat apacs indiánokként, tomahawkokkal és harci üvöltésekkel éljenezve csapták ki, és azóta is azon belül portyáznak boldogan. Kisebbik lányom egy szelíd természet, de jelen hónapokban ő a szeparációs szorongása miatt feszíti szét a bicepszem határait ragaszkodva a folyamatos bőrkontaktushoz. Minimális fellélegzésre az Auchan áruház csemegepultjánál van lehetőségem, ahol viszont a kreativitásom kiteljesedésén esik némi csorba. Nincs mit tenni: bevették a váramat. Jó ez így nekem? Boldog vagyok? Igen. Fáradt vagyok, vannak napok, amikor észreveszem magamon a fásulás jeleit, de valahogy minden napra belerepül a sült manna a számba és mindent összevetve még sosem voltam ilyen hálás azért, amim van. Teljesen megsemmisültem, vagy egy küldetés, amit ösztönös szeretettel végzek kiszélesítette a határaimat, formálta a személyiségemet újabb és újabb kihívásokkal? Változtam az tény, és nem csak abban, hogy egy-egy nap az Adams Family anyukájára emlékeztetem a környezetemet. Áttörték a kerítésemet és olyan kertet építettek nekem, amilyenről álmodni sem mertem.

Határokról leginkább abban a tekintetben esik szó, hogy hogyan védjük meg azokat felismerve a határsértőkre utaló jeleket. Ezeknek a témáknak a létjogosultságát egy pillanatig sem firtatom, de valahogy van bennem egy hiányérzet és egy kevés aggodalom, hogy nehogy teljesen elmagányosodjon a sok két méteres szögesdrót és betonfal miatt a társadalom. Szeretnék benézni olykor mások kertjébe, hogy lássam milyen ötleteket ágyazhatnék be az én veteményesembe, és szeretném azt is, hogy mások is lássák a virágaimat, amiknek hagymáit egy éve gondosan ültettem és már el is felejtettem, amikor megjelent az első hajtás. Lehet, hogy épp a feje tetején áll minden és semmi sem olyan, mint amilyennek látni akarom, de sosem tudhatom, hogy kiben mit épít-szépít egy túlsült sütemény és egy pár fekete talpú gyerekzokni a kertben: a beengedés. Milyen jó, hogy voltak emberek, akik befogadtak a háborúk alatt üldözötteket és nem voltak elutasítók az énhatárokra hivatkozva. Milyen jó, hogy voltak, akiket egy útra sem mertem megkérni, de mégis eljöttek velem kettőre is, ami alatt annyi dühöngő vihar tudott felszabadult nevetésben kitörni. Természetesen szükség van határokra, belső szobára, csak jó lenne megtalálni a megfelelő, barátságos kerítést.

Mt 14:13-21