Jó éjszakát!, avagy a mondat, ami a gyerek(ek) megszületése után értelmét veszti: olyan kívánság, ami leginkább is a pulzusszámot emeli és némi gyomorszáj feszülést eredményez. Legalábbis néhány esetben, ahol a gyerek(ek) „rossz alvók”. Jó alvókról nem szeretnék írni, mert erősen traumatizált lényem még mindig nem akar szembesülni az „amióta hazahoztuk a kórházból, azóta átalussza az éjszakát” című mondattal és a ragyogó szemű, büszke szülőkkel, akiknek a szájából eddig hallottam.
Egy cikkben olvastam, hogy ha többször kel a gyerek és gondok vannak az alvásával, akkor az a magasabb intelligencia egyik jele is lehet. Engem ez nem nyugtatott, mert arra gondoltam, hogy mennyi pénz kell ahhoz, hogy finanszírozzuk gyermekeink karrierjét, míg az Oxfordi egyetemen kötnek ki professzorként. Nem alszanak, vagyis akkor édesdeden (még így is szakaszokban), ha az argentin tangót járjuk velük a kezünkben fél éjszaka, a kisebbik esetében maratoni szoptatást követően. A szülőknek ugye mindent meg kell tenni azért, hogy gyermeke ne tanulja el a tehetetlenséget, ami a nyöszörögni, urambocsá’ a sírni hagyás következménye egyes irányzatok szerint. Ennek értelmében ha az anya nem reagál a sírásra, akkor a gyermek megtanulja, hogy ne tegyen semmit, kár is érte, mert úgysem jön senki a segítségére, és ami ennél is tragikusabb, hogy nem alakul ki megfelelő kötődés az anyával. Fontolóra kell vennünk azonban a biztonságos, erős kötődés mellett a gyógytornászt, masszőrt, kiropraktőrt, zöld teát, kávét, vitaminkészítményeket, pszichológust, gyermekpszichológust, a természetes gyermekeknek is adható nyugtató hatású gyógyteák tonnáit, a telesírt zsebkendőket és a párterapeutát, vagy bármit, ami halvány biztatást jelentett azokon a reggeleken, amikor sírva keltem ki az ágyból teljes kétségbeesve, az ajtófélfát gyakran lefejelve, hogy hogyan is fogom én ezt végigcsinálni estig (amikor eljön végre a másfél órás altatás ideje). Gyakran kaptam meg a kérdést, miszerint miért nem alszom akkor, amikor a gyerek alszik napközben. Amikor a másik gyereket odakötöttem valamihez a pincébe, hogy ne érje baleset és a kiabálást sem hallom, amíg a tesóval húzom a lóbőrt? Sakkmatt. Maradtak a kocsányon lógó szemek és a hajnali szitkozódások, amik miatt egész napos bűntudat gyötört.
Így ment ez addig, amíg egy három gyereket felnevelő anyuka barátnő színre nem lépett egy gyerekeket alvásra nevelő könyvvel a kezében és rengeteg bátorító, megértő szóval. Egy kivégzéshez hasonlítható éjszaka után belevágtunk, mert éreztük a férjemmel, hogy nem megy tovább, mindketten erőnk és lassan az egészségünk végéhez értünk. A projekt 2 nap alatt minden horror nélkül célba talált: egy percre csökkent az altatás ideje, és a fő hozadéka a módszernek, hogy egyedül vissza is tudnak aludni. A bébiőr, ami leginkább is a bombázást jelző sziréna élettani hatásait váltotta ki eddig belőlem, most alig jelez.
Volt sírás? Volt. Elenyésző, és sűrűn bemehettünk megnyugtatni őket. Előtte lényegesen több sírás volt összességében minden oldalról. Minden elmélet a maga nemében szép, de nem mindig illeszthető be egy család életébe. Néha több a hátrány, mint amennyit nyerni lehet egy egy pont kapcsán. Nincsenek vegytiszta receptek arra, hogy hogyan is kell ezt jól csinálni. Minden gyermek más és más. Azelőtt szerettem az irányzatokat, valamint azok irányait feszesen követni. Most szeretem a családomat és próbálom a legboldogabbá tenni őket. Valahogy elszomorító olvasni azokat a kommenteket, amik követik a babanevelési cikkeket főképp az alvás és a szoptatás terén. Jobb lenne több alázat, kevesebb harag, több nevetés és történet, ami a megoldások spektrumát szélesíti az ítélkezés helyett. Mindenesetre kezdem kapizsgálni, hogy bölcs Salamon miért írta, hogy „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget”. Az első kipihent éjszakám reggelén nemcsak tudtam, de éreztem is, hogy szeretve vagyok. Már csak nevetünk az órákig tartó hisztiken elalvás előtt, amik alatt a nagylányunk elképesztően vicces érveivel tépte darabokra a látszatnyugalmunkat, amit próbáltunk feléjük közvetíteni a siker érdekében. Borzongva emlékezünk vissza az elmúlt két évre, ám bármikor meg tudunk hatódni azon, hogy milyen jó, hogy ezt is együtt csináltuk.
