Az egész család otthonléte nem érintett minket rosszul, sőt! A férjem munkahelye egyenlőre megmaradt, én továbbra is GYESen, GYEDen, és végre együtt lehet a család anélkül a frusztráció nélkül, hogy hamarosan vége a közelségnek egy újabb munkanapnak köszönhetően, ami majd 11 órára szétválasztja a családot. Egyből láttam magunkat a Farm ahol élünk sorozat szereplőiként. Most itt az alkalom, hogy megéljük, hogy végre a férjem lehessen a legkiegyensúlyozottabb férfi a világon, akit az állandóan ölelni vágyó kis kezek szeretgetnek, én lehessek a tüchtig, mosolygós, gondosan fésült, alázatos tekintetű mintaanya, aki szerelmes pillantásokkal hordja az emberének a forró kávét a kemény munkához. Ehhez természetesen hozzátartoznak a vasaltruhás, boldogságtól kicsattanó fonottcopfos kisbogarak is, akik mély tisztelettel isszák a szülők szavát miközben a szellő lengeti a friss virágokat a kezükben. Vágjunk bele!

Minden napra megterveztem a főttételt, és búgó hangon terelgettem a csibéimet egészen addig, amíg a húsvét el nem hozta a kettős frontot. Hiányzott a közös ünnep a családdal: a lakomák, a nyuszik, az ő szőrüket csoportosan tépő gyerekek, a tojáskeresés és az aranyeső. Végső letargiába azonban a vasárnapi online istentiszteleten való részvételi kísérletem vezetett. Összeszedtem magam, frissen mosott hajammal, autentikus kockás ingemmel (a pizsamagatya nem látszott), a 2,5 évest a hintába parancsolva, mosolyogva bejelentkeztem a Zoomra képpel és hanggal, elvégre testvérek vagyunk vagy mi. Férjem előre a hinta mellé készítette az Úrvacsorához szükséges bort és a falat kenyeret. Vasárnapi iskola (gyerekvigyázás) híján azonban egy hangra se tudtam figyelni a randalírozó gyerekem miatt, aki miután felébresztette a húgát, a testvérféltékenység tüneteinek széles spektrumát állította csatasorba az idegsejtjeim ellen. Pár perc után a hangot, majd rá nem sokra a kamerát is kikapcsoltam, hogy ne az én lelkemért folytatott imaharc vegye el a hívek energiáját az elkövetkező hetekre. A vége felé, amikor véletlenül megütötte a fülemet az Úrvacsora szó, akkor összeszedtem az összes maradék önfegyelmemet és próbáltam megszentülni (hiszen kegyelemből élünk, erről szól ez a keresztény szertartás). Pár másodpercre becsuktam a szemem, gyorsan letuszkoltam a kenyeret és a bort az összeszorult gigámon, próbálva libabőrt csalogatni magamra attól a szép gondolattól, hogy a hívek ezt egyszerre csinálják most mind a vonalak túlvégein, hiszen ez a szertartás szimbolizálja az egységet a távolság ellenére is. További elmélyülésre nem volt lehetőségem, mert meg kellett védenem a kicsit a nagylányom nekifutásból érkező csapásától, amire a sebesen közeledő vadkutyát utánzó hörgés figyelmeztetett. Azonban a mélypont csak ezután következett. Miután elkiabáltam a gyereknek, hogy miért jobb a szelíd kutya mint a vad, és 15 perces nyafogás után végre újra az istentiszteletre tudtam figyelni, akkor hallottam, hogy „most vegyük magunkhoz a kenyeret és a bort”. Paff… Mire a többiek eljutottak a szertartásig, addigra én már javában az Úrvacsora ízét is elnyomtam egy doboz nyuszicsokival, amit kínomban, vagy épp bosszúból faltam el a gyerek elől. Pár perc alatt az online társadalom peremére kerültem.

A következő hét a fenti hétvége jegyében telt. Charles Ingalls ingerülten parancsolt ki rendszerint a dolgozóhelyiségből, amikor 2 üvöltő gyerekkel próbáltam nála menedéket lelni a munkamegbeszélése alatt. A kisebbik kisbogár az éjszakáimba szúrta bele kíméletlen fullánkját, majd nappal kullancsként kapaszkodott belém. A nagyobbik rovarka pedig vad toporzékolással, sikítós hisztériákkal tépázta a maradék, erősen hézagos életkedvemet, miközben sűrűn kifejtette a hatalmi harcaink közepette, hogy miért nem szeret. Eközben Caroline Ingells homlokig merülve az önsajnálattól, fésületlen haját a fejbúbra kötött varkoccsal izzadta csutakosra magát a napi 7 óra duploszedegetéstől, gyerekkergetéstől és cipeléstől. Bele sem akartam gondolni, hogy mi jöhet még a Farmon.

Minden változás, így a változáshoz való alkalmazkodás is nehéz. Nem csak nekem volt az. Az új hét azonban elhozta a várt nyugvópontot, majd az elvárások, álmok nélküli békét, ami természetesen jött létre közöttünk. A gyerekeknek nyugalom kellett, az mindegy is, hogy az energiával teli nyugalom, vagy az esélytelenek nyugalma, de minden, ami bennem zajlik, azt átveszik. Rendre jöttek a hosszú rajzolgatások, csigaházfestések, lassan beállt az új napirend a lakásban és a kertben vendégségek, kisbarátok és játszóterezések nélkül is. Fordított arányban csökken a kistestvér gyötrése is azzal, ahogy nő a partnerséggel töltött idő, amikor együtt morzsázzák össze a lakást CSENDBEN! Várjuk a közös ebédeket, a kávészünetet és a munkaidő végét. Szeretjük egymást, gyönyörködünk fáradtan egymásban és tudjuk, hogy most kezdünk csak hálásak lenni ezért az időszakért igazán.